Ír és olvas
Utoljára módosítva: 2011.02.07. 00:20:42

 

 

Korompay Klára

 

 

Ír és olvas

Két ige jelentéstörténetéből

 

 

         Írni-olvasni tudó világunkban a két ige kölcsönösen felidézi egymást, úgyszólván elválaszthatatlanok. De vajon honnan indult ezek története a magyarban? Milyen távlatok nyílnak a távolabbi múlt felé, milyen irányok bontakoznak ki a nyelvtörténet folyamán? Ha belegondolunk olyan közkeletű szavakba, mint a felolvas és leolvas, kiolvas és beolvas, megolvas és ráolvas, vagy olyan ritkább, de ismert kifejezésekbe, mint az írásos hímzés vagy a régi képíró, rögtön érzékelhetjük a jelentéseknek azt a sűrű szövevényét, mely mindkét igét körülveszi. Ezek közül egyesek hosszabb részlettanulmányokat érdemelnének, nemcsak az írás- és olvasástörténet fényében, hanem különböző társtudományok (néprajz, művészettörténet) bevonásával is. E rövid írás elsősorban arra a kérdésre keres választ, hogy a két szó etimológiája és szótörténeti adatai alapján milyen kép rajzolódik ki korai használatukra nézve, különös tekintettel azokra a hajdan meghatározó szerepet játszó jelentésekre, melyek azóta többé-kevésbé háttérbe szorultak. A korszakok közül főként az ősmagyar és ómagyar kor kerül a figyelem központjába. A források köre a történeti és etimológiai szótárakra, különféle nyelvemlékes adatokra, valamint egyes tájszótárakra és értelmező szótárakra is kiterjed.

 

A két szó eredete, az írástörténeti háttér

Az ír és az olvas minden valószínűség szerint más-más korban, más-más művelődési körülmények között jelent meg nyelvünkben.

         A kettő közül alighanem az olvas a korábbi. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (Benkő 1967–1976) bizonytalan eredetűnek tartja, s alapszavát (*luke-) a finnugor, esetleg az uráli együttélés korából származtatja. (Az egyeztetés gyenge pontját a hangalaki problémák jelentik.) A szóvégi -s magyar gyakorító képző. A rokon nyelvi megfelelők széles körében leggyakrabban ’számol’, ’olvas’, ’szám’, ’tíz’ jelentésekkel találkozunk; ezek alapján a hajdani jelentés ’számol’, illetőleg ’szám’ lehetett. A ’számol’ → ’olvas’ változás valamennyi finnugor nyelvben lezajlott. A szótár szerint ez utóbbit „az írott szöveg betűinek egyenkénti számbavétele magyarázza”. Hasonló irányú jelentés-elmozdulásra más nyelvek példáját is idézi (latin, német, orosz). A fentiekhez hozzáfűzhetjük azt a művelődéstörténeti tényt, hogy a betűk és a számok összefüggése több kultúrában megfigyelhető: a héberben minden betűnek számértéke is van; a római számok rendszere a betűkre épül; stb.

         A rokon nyelvi adatokra visszatérve figyelmet érdemel még néhány szórványos, ám annál érdekesebb jelentés: az észtben ’történet, elbeszélés, dal’, illetőleg ’elmond, felmond’, egy lapp nyelvjárásban: ’hírt hoz’.

A fent idézett alapnyelvi tő mellett az újabb szakirodalom egy ótörök ige hatását is kiemeli, mely az előbbinek az alakulását befolyásolhatta. E török szó megfelelője kimutatható a csuvasból és a csagatájból, ’olvas’, illetőleg ’hív’ jelentésben (vö. Rédei 1986–1988, Benkő 1993–1995, Zaicz 2006).

         Az etimológiai háttér e vázlatos bemutatása után önként felvetődik a következő kérdés: művelődéstörténeti szempontból elképzelhető-e egyáltalán a mai ’olvas’ jelentés visszavetítése a rokon nyelvi együttélés korába? Ha tekintetbe vesszük, hogy a Kr. e. 4–2. évezredben (azaz nyelvcsaládunk szempontjából a finnugor és az ugor korban) az írás ismerete az egész emberiség viszonylatában is csak néhány kultúra kivételes jellegzetessége volt (vö. mezopotámiai ékírás, kínai írás, egyiptomi hieroglifák, protosínai alfabetikus írás), akkor nyilvánvaló, hogy a magyarság szempontjából az írásrendszerekkel való találkozás korát ennél későbbre kell tenni, s ennek keretét az ősmagyar kori művelődési hatások adhatják meg.

         Az ír ige megjelenése pontosan ebbe a keretbe illeszkedik bele. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint az ír csuvasos jellegű ótörök jövevényszó, azaz honfoglalás előtti átvétel. Az átadó nyelvi jelentés így körvonalazható: ’vonalat húz, fest, ír’. (Erről részletesebben: Ligeti 1986. 262–263; itt a ’karcol’ és a ’rovást ró’ összefüggése is megjelenik.) Az etimológiai irodalom azóta (a fenti mellett) egy újabb eredeztetési lehetőséget is számon tart: eszerint az ír egy uráli tővel egyeztethető, melynek származékai az irt és az arat. A tő eredeti jelentése ’vág, darabol’ lehetett; az említett -t képzős származékok szóhasadással különültek el egymástól (vö. Rédei 1986–1988, Benkő 1993–1995, Zaicz 2006). A ’bevagdal’ jelentésű irdal igét (vö. halat, húst, szalonnát sütés előtt bevagdal) a szakirodalom a fenti elemekből származtatja, vagy a török, vagy az uráli tőhöz kapcsolva azt.

         Mindezek a kérdések a magyar írástörténet sűrűjébe vezetnek. Mikorra tehetők a kezdetek? Hogyan körvonalazhatók az előzmények? Azt a tényt, hogy írásbeliséggel a nomád népek körében is számolni lehet, sokféle régészeti lelet igazolja (vö. Györffy–Harmatta 1997). A magyar őstörténet szempontjából különösen kiemelendő a Kazár Birodalommal való kapcsolat, amely az írásrendszerekkel való találkozások tekintetében is meghatározó szerepű lehetett. Ha számolunk azzal, hogy vallási téren itt a 8. századtól egyszerre van jelen a kereszténység, melyet egy bizánci püspökség képvisel, az iszlám, melyet mecset és iskolák jeleznek, és a zsidó vallás, melyet a kazár vezető réteg tudatos döntéssel választ, akkor mindez azt is jelenti, hogy a három monoteista vallás révén három írásrendszer: a héber, a görög és az arab is megjelent a birodalomban. Nem is szólva arról, hogy ugyanitt rovásírással, sőt később glagolita, majd cirill írással is találkozni lehetett. A 8–9. század folyamán az ebben a körben élő magyarság eszerint legalábbis ízelítőt kapott az írásbeliség változatos világából.

         De ennél minden bizonnyal többről van szó. A honfoglalás előtti magyar nyelv szempontjából az ótörök hatás meghatározó szerepű. Ekkor kerül be nyelvünkbe az a mintegy 300 jövevényszó, melynek Kosztolányi állított halhatatlan emléket az Esti Kornél hetedik fejezetében, a török lánynak, Kücsüknek szóló udvarlás fordulataiban: „Érted-e, ha ezt mondom: gyűrű, gyűszű, búza, bor? Már hogyne értenéd, hiszen ezek a ti szavaitok, s a betű is, az írás is, amelyből élek.” Ha számolunk azzal, hogy a betű és az ír valóban ótörök eredetű, akkor a szókincs tanúsága közvetlenül átvezet az írástörténet egy igen fontos és szerteágazó kérdéskörének, a székely rovásírás eredetének a világába. Ennek kapcsán itt csak a legátfogóbb elemek felvillantására vállalkozhatunk: ez az írásrendszer a kelet-európai rovásírások közé tartozik; keletkezéstörténetileg elsősorban türk változatokkal hozható összefüggésbe; története során pedig feltehetőleg szláv, illetőleg görög elemekkel is bővült. Mindezek alapján keletkezése legnagyobb valószínűséggel a 9–10. századra, tehát a honfoglalás körüli időszakra tehető. Idézem Róna-Tas András idevágó lapidáris megállapítását: „annyi bizonyos, hogy az államalapítás és a latin ábécé átvétele előtt a magyarság már saját írással rendelkezett” (Róna-Tas 1996. 340).

Kik voltak az akkori írástudók? Milyen célokra használták az írást? Milyen körű lehetett ennek a használata? Tekintettel arra, hogy a biztosan magyar (és jól datálható) emlékek több évszázaddal későbbiek, a kezdetekre nézve több a kérdés, mint a bizonyosság.

 

Mit jelentett az ómagyar korban az olvas?

A korábban jelzett etimológia alapján a szó mai jelentésének az előzménye a ’számol’ volt. Ez búvópatakszerűen voltaképpen a mai napig fennmaradt. Erről tanúskodik a megolvassa a pénzét kifejezés; ezt mutatja az a tartalmi rokonság is, mely a kiszámoló és a kiolvasó között van. Ugyancsak figyelmet érdemel a leolvas igének számokhoz fűződő használata (számháború során, vagy villanyóra leolvasásakor). Több vidék nyelvjárásában az olvas fejezi ki azt, amit máshol a számít: „Nem olvas a kösztünk” – idézi a Magyar tájszótár (Szinnyei 1893–1901) Szeged vidékéről, a következő értelmezéssel: ’nem számít az köztünk, nem tesz ki köztünk eggy ember-számot’. Hasonló adatot közöl az Új magyar tájszótár is (B. Lőrinczy 1979–2002) Hódmezővásárhelyről: „At të szavad nem olvas”. Valamennyi idetartozó elem közül a legérdekesebb, s Sylvester megfontolásai miatt az irodalomtörténet számára is legtanulságosabb a máig élő olvasó (ismertebb nevén a rózsafüzér): „zsinórra fűzött gyöngyszerű szemekből álló füzér az elmondott imák számolására (r. k.)” (Néprajzi Lexikon, Ortutay 1977–1982). (Fontos jelezni, hogy ennek mágikus használata is kialakult.) Apró adalék – a katolikus olvasóhoz kapcsolódva – a „tréfás” minősítésű kálvinista olvasó (’pénz’), melynek meglétét a Magyar tájszótár és az Erdélyi magyar szótörténeti tár adatai jelzik, az utóbbiak 1788-tól (Szabó T. 1975–2005).

         Ha az ómagyar kor felé fordítjuk figyelmünket, mind a mai jelentéssel, mind a ’számol’ meglétével egyaránt találkozhatunk, csak más-más művelődési körben. Induljunk ki a maiból. A szó legkorábbi ismert adata már ezt mutatja, a Jókai-kódex 2. lapján (a Longus helyett tévesen Legimusnak olvasott szó fordításaként): „Olvassuk, hogy néki [némelyikük] szól vala Istenvel”.[1]  Kódexek egész sorából adatolható ez a közkeletű jelentés: Margit-legenda 13: „Olvas vala zsoltárt”; Virginia-kódex 131: „Az mely szenteknek életét olvassátok, azokat kövessétek”; Vitkovics-kódex 47: „Holott az asztalra olvasnak [ebéd fölött]”; stb. A példákból kitűnik, hogy az olvas természetesen éppúgy jelenthetett hangos felolvasást, mint egy szöveg tartalmának olvasás útján való felfogását. Finom distinkciót mutat e tekintetben a Bécsi kódex (141): „valaki ez írást megolvasandja és ő magyarázatját énnekem megjelentendi, bársonnyal ruháztatik”. Dániel próféta könyvének arról a jelenetéről van itt szó, amikor a falon megjelenő rejtélyes írást (a „Mene Tekel”-t) kell egyrészt hangzó szöveggé alakítani, másrészt annak értelmét megfejteni. Az, hogy a mai jelentést ilyen mértékben kódex-példák képviselik, korántsem meglepő: mindez a kolostori irodalom világához kapcsolódik, s annak sajátos, szűk olvasóközönségére utal. (Az olvasás módjairól: Horváth 1944. 148–155.)

         Ugyanebben a korban viszont a más típusú nyelvemlékek (szójegyzékek, glosszák, oklevelek) egyértelműen a ’számol’-lal kapcsolatos jelentést állítják előtérbe. A Schlägli szójegyzék (1405 k.) pénzolvasó táblát említ (vö. Berrár–Károly 1984), a Magyar oklevél-szótár (Szamota–Zolnai 1902–1906) mindhárom adata a rózsafüzérre vonatkozik (vö. 1450 k.: „Duo Numeralia wlgo oluaso”), Murmellius 1533-i Lexicona is ez utóbbira („eyn korallen pater noster: Oluaso”), de mellette számon tartja a lecke-olvasót is, a Canonicus, illetőleg a Lector megfelelőjeként (vö. Berrár–Károly 1984). Az egyetlen régi családnévi előfordulás ismét a leggyakoribb jelentést őrzi: 1515: „Michael [Olvasógyartho] ’rózsafüzért készítő mesterember’ (vö. Kázmér 1993).

         Itt érkezünk el Sylvesterhez. Az eddigiek háttérként szolgálhatnak ahhoz a különös tényhez, hogy ő – Horváth János megállapítása szerint – valóságos nyelvhelyességi szempontot érvényesít, amikor elvszerűen kerüli az olvasó szó használatát ’lector’ jelentésben (Horváth 1957. 152–154). Nyomdásza, Abádi Benedek, az Újtestamentum végén nem az olvasónak kíván „isteni kedvet [kegyelmet]”, hanem annak, „az ki ezt olvassa”. Maga Sylvester pedig egy 1547-i, Nádasdy Tamáshoz intézett levelében kifejti (egy általa helytelennek tartott fordítás kapcsán), hogy miért kétértelmű az olvasó:  templomban használt olvasót is jelent.

         Bizonyos, hogy az akkori beszélők többsége számára főként azt jelentette. Ide kívánkozik egy számadat, Varjas Bélától (1969. 89), aki megpróbálta felmérni, hogy Hess András korában az ország három és fél milliós lakosságából hányan tudtak írni-olvasni. A válasz: 17 000–21 000 fő, azaz 5-6 ezrelék. Ez a szám a következő félszázad alatt legalábbis megkétszereződött (uo. 94). Valódi olvasóközönség kialakulására azonban csak ezután kerülhetett sor, nem kis részben a reformáció (és a vele kapcsolatos iskolarendszer) hatására.

 

Ír, fest, farag...

Az ír ige eredeti jelentése (a korábban idézett török etimológiának megfelelően) így jellemezhető: ’vonalat húz, fest, ír’. Ehhez az együtteshez ismét könnyen társíthatók más nyelvi analógiák: a kínaiban például (mi sem természetesebb) a ’rajzol’ és az ’ír’ ugyanaz a szó; az ikonfestők világában ikonírásról beszélnek; stb.

         A középkori magyar adatok (akárcsak az olvas kapcsán) két irányban rendeződnek. Sokszorosan előfordul (különösen a kódexirodalomban) a ’scribo’ jelentés, vö. Müncheni kódex 8vb: „Júdeának Betlehemében, mert így vagyon írván’; Virginia-kódex 18: „Egyik az atyafiak közül ... kévánja vala azt, hogy Szent Ferenc írna neki ennéhány igéket, önnön kezeivel, Úrnak mondásából”; stb. Ebben a körben külön kiemelendő az ’Írás’ jelentés, továbbá az alakuló (vagy talán már megszilárdult) Szentírás összetétel, vö. Domonkos-kódex 7: „adá teljességgel őmagát szent írásnak tudományára, tanolságára”.

         Ugyanakkor az ír figuratív ábrázolásra is utal. Ezt mindennél világosabban jelzi, hogy még a kódexek nyelvéből is kimutatható ilyen irányú jelentése, nemegyszer a latin eredeti ellenében is. Nevezetes példa erre a Jókai-kódexben szereplő „Szent sebekről való csuda” (66), mely szerint egy konvent ebédlőházában „megírták vala Szent Ferencet szent sebeknek helyivel” („depictus erat sanctus Franciscus cum sacris stigmatibus”). Ugyanitt a „nec in pictura videre” megfelelője is: „sem írásban őtet látnia”. Annál érdekesebb, hogy a történet folytatásában a fráter „néze Szent Ferencnek képére”; „kivájá az képről sebeknek jegyit, fesetéket és meszet es kivájá”. Az az írás tehát, amelyről itt szó esett, alighanem freskó volt... A szövegek mellett 16. századi szójegyzékek, szótárak is tanúsítják az írás ’kép’ jelentését (Berrár–Károly 1984).

         A „piktúrá”-val való kapcsolatot azonban legnyomatékosabban a képíró foglalkozásnév jelzi. Már egy 1500 körüli latin–magyar szójegyzékben (Ars Vitae) ilyen kettősséggel találkozunk: Scriptor: író, Pictor: képíró (vö. Berrár–Károly 1984). Több 16. századi szójegyzék, szótár mutatja ugyanezt a szembeállítást. A nevek világa különösen gazdag adatokkal szolgál. A Magyar oklevél-szótár tíz Képíró nevű személyt tart számon 1418 és 1523 között (1418: „Paulo dicto Kepiro”, 1464: Mathews Keepyro stb.). Hasonló képet tár elénk a Régi magyar családnevek szótára, valamint (mind személynévi, mind közszói adatok sorával) az Erdélyi magyar szótörténeti tár. Különösen érdekes a képíró és a képfaragó kettőssége: az előbbi festőre, az utóbbi szobrászra vonatkozott, mivel a kép szó mind síkbeli, mind térbeli alkotást jelölhetett. (Vö. a Szent László énekben: „képed fel-tötték az magas kőszálra”.) Marosi Ernő szerint (2006) a régi nyelvhasználatban a szó elsősorban a plasztikus ábrázolásra utalt; ezzel függ össze a „faragott képre” (azaz a bálványokra) vonatkozó ótestamentumi tilalom. E kérdéskörhöz kapcsolódik, hogy a festő foglalkozásnévre is vannak ugyan 15–16. századi személynévi adatok, ám a jelentés itt első helyen ’gyapjú-, posztó-, kelmefestő’, s csak azután ’üveg-, képfestő’ (Kázmér 1993). Másrészt az alkotások megnevezése kapcsán említést érdemel, hogy a ma használatos festmény szó első előfordulása 1786-ból való, a szobor viszont már Szenci Molnár Albert 1604-i szótárában jelen van (Benkő 1967–1976).

         Visszatérve az ír, megír, írott, iratos szavak közelebbi jelentésére, lássunk néhány jelzős főnevet a Magyar nyelvtörténeti szótár (Szarvas–Simonyi 1890–1893) anyagából. „Tinódi Sebestyén egy iratos házban lelte krónikáját” (Tinódi); „feji felé írott kopját feltétete” (Tinódi); „iratos festések” (Szenci Molnár Albert); „Nem azt mondod jó hajónak, melyet szépen megírtak és aranyaztak” (Pázmány); „Úgy lépdegelsz, mint egy iratos páva” (Ádámi). A sor még hosszan folytatható, vö. iratos pajzs, palota, rézgomb, tábla stb. Ezek együttese elsősorban arról győzheti meg az olvasót, hogy a ’fest’, ’festett’ jelentéskör – noha gyakorinak látszik – semmiképpen sem lehetett kizárólagos: az esetektől függően ’faragott’, ’díszített’, ’rajzos’, esetleg ’tarka’, ’cifra’ értelmezést is kaphat a szó. Az Erdélyi magyar szótörténeti tár például ’mintásan festett’, ’virágosan festett’ jelentésekkel is számol.

         Ugyanezt az irizáló jelentésvilágot mutatja a fenti szavak máig élő tájnyelvi, nyelvjárási (sőt néha köznyelvi) használata is. Az Új magyar tájszótár és a Néprajzi lexikon tanúsága szerint a tárgyi kultúrának elsősorban a következő elemeivel kapcsolatban találkozunk az ír igével és családjával: 1. húsvéti tojás (vö. írott tojás, írókés ’kis csővel megtoldott pálca, melyet viaszba mártanak, s vele a mintát a húsvéti tojásra felviszik’); 2. hímzésfajta (vö. ír ’előrajzol’, mégpedig hajdan tejes koromlébe mártott lúdtollal, írás ’előrajzolás’, írásos öltés ’írás után varrt öltés’, ami a kalotaszegi hímzések jellemzője; 3. cserépedények (vö. ír ’rárajzolt mintával díszít’, írókázás ’a cserépedény leggyakoribb díszítőeljárása’, íróka ’ennek eszköze: gömbölyded edény, csőszerű kiöntővel, mellyel a festéket a kívánt mintára juttatják’, írónő ’cserépedényre díszítést, mintát festő asszony’, írófesték. Különösen érdekesek azok a ritka adatok, amelyek a fafaragás világába is vezetnek. A Czuczor–Fogarasi szótárban (1862–1874) az iratos melléknév meghatározása a következő: „Mesterséges metszetekkel, rovatokkal czifrázott, ékesített vagy festékkel rajzolt. Iratos pálcza, pipaszár, guzsaj. Iratos szoba.” Érdemes ennek kapcsán visszautalni az etimológiai részben említett irdal ’bevagdal’ igére, melyet (táji kötöttségű elemként) a Magyar értelmező kéziszótár is számon tart (Pusztai 2003a). Erős a gyanúm, hogy az Új magyar tájszótár címszavai közül nemcsak az irdaló és az irdalt, hanem az irdas, irdás, sőt az irdatlan (’faragatlan’) is ennek a családjába tartozik. Mivel ez a megfigyelés további részletezést kívánna, ezt az irányt éppen csak jelzem.

         Az mindenesetre bizonyos, hogy az ír ige kapcsán a festésre, díszítésre, faragásra utaló jelentések meglepő továbbélésének lehetünk tanúi, egészen napjainkig.

 

Rejtelmes jelentések

Mindkét szó jelentés-szövevényében van néhány olyan szál, amely különösen messzire vezet, s valójában az emberi gondolkodás általános világában, illetőleg annak archaikus rétegeiben kaphat igazán értelmezést.

         Befejezésként az olvas szó két ilyen jelentésére irányítanám a figyelmet.

         Amikor olyan kifejezéseket használunk, mint: „olvas a másik gondolataiban”, vagy „kiolvasta az arckifejezéséből, hogy...”, akkor valójában az olvasásról mint értelmezésről beszélünk. (Vö. ezt egy közkeletű kifejezéssel: „az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy...”.) A történeti adatokban ez a jelentés természetesen csak egészen késői időktől mutatható ki. Még ennél is „fiatalabb” a nyomolvasás szó, melyet a készülő Nagyszótár csak 1928-tól tart számon. Ugyanakkor maga a jelenség nyilvánvalón az emberiség őskorába nyúlik vissza, s például a halász-vadász finnugor társadalomban alapvető szerepű lehetett. A hóban kirajzolódó vadnyomok „olvasása” mi más lehetne, mint megfejtés, értelmezés? Abban a különös helyzetben vagyunk tehát, hogy ami egészen új, az valójában igen régi: az olvas kapcsán nemcsak az apró elemekből való összerakásra célszerű gondolni (vö. betűk összeolvasása), hanem az értelem-keresés örök emberi igényére is.

         A másik idevágó elem a szócsalád egyik legkülönlegesebb tagja, a ráolvasás. Az, hogy maga a művelet a szó mágikus erejébe vetett hittel kapcsolatos, könnyen belátható. De vajon mi a háttere annak, hogy éppen az olvas utal (mégpedig régtől fogva) egy olyan jelenségre, amelynek jellegzetes megnyilvánulási formája a szóbeliség? Ha pedig így van, akkor a szó melyik jelentése szolgálhatott ehhez alapul? A kérdés részletes kibontását természetesen itt meg sem kísérelhetjük. Utalunk viszont néhány olyan mozzanatra, ami a ráolvasás-kutatás irodalmából közvetlenül idetartozik (vö. Pócs 1986, 1988, 2002), illetőleg ami a szótörténeti adatokból a szemünk elé tárul.

         A ráolvasás „olyan keresztény és nem keresztény természetű, egyházon kívüli szóbeli tevékenység, amelynek természetfölötti, többnyire óvó és gyógyító hatást tulajdonítanak” – idézi Jacob Grimm máig érvényes meghatározását Pócs Éva (2002. 176). Elemzéséből kiderül, hogy a profán és a vallásos szálak a középkor folyamán szorosan összefonódtak; ezzel összefüggésben bizonyos ráolvasásoknak írásos (nemegyszer latin) előzményei voltak, a szövegek továbbadásában pedig kéziratos receptkönyvek, varázskönyvek is fontos szerepet játszottak. A magyar nyelvemlékek körében (vö. Bagonyai ráolvasás, 1488) számos olyan szöveg van, amelyet egyházi könyv, kódex stb. őrzött meg. Ha ehhez hozzátesszük azt, hogy egyes ráolvasás-típusokban a számlálásnak (ezen belül például a visszafelé számlálásnak) milyen jelentősége van (vö. Pócs 1986. 127–133), akkor voltaképpen mind az ’olvas’, mind a ’számol’ értelmet kap a mágikus gyakorlatban. (A rokon nyelvi ’felmond’ ebben az összefüggésben szintén hangsúlyt kaphat.) Az új, sajátos jelentésnek persze ennél még sokkal több, gazdagabb rétege van.

Ezt már akkor is érzékelhetjük, ha szövegkörnyezetben látunk egy-két régi adatot. Az Erdélyi magyar szótörténeti tár 1584-ből idézi a következőt (reáolvas alatt): „Ez asszony penig azt mondá, hogy: ... az gutának csak a szele érte, elmúlik, és reá tövé a kezét, és reá olvasa, füvet is küldött”. A jelentés-meghatározás: ’kuruzsló szavakkal gyógyít’. Az archaikus népi imádságok legősibb rétegéhez, a ráolvasásokhoz kapcsolódva (melyekből gazdag anyagot tár elénk a Hegyet hágék, lőtőt lépék kötet) megjelenik egy különös utalás 1629-ből, az evangélikus reformált egyház Pest megyei kánonjai között: „Senki beteg emberre se ne olvasson, se penig czédulára írván nyakára kösse se vele meg ne etesse, mert az az Isten igéjének csak megcsúfolása” (Erdélyi 1999. 108–109). Eszerint írásokat is használtak, nem is akármilyen módon, gyógyító célzattal. Ehhez kapcsolódik Pócs Éva gyűjteményének egy beszédes alcíme: „Amulettszövegek, szövegamulettek” (1986. 192).

Azt, hogy mind az írásnak, mind az olvasásnak mindig új, néha váratlan funkciói alakulnak ki, a jelen írás többszörösen megmutatta számomra, nem függetlenül az ünnepi alkalomtól. S ha már Baudelaire-év van, s az Olvasóra gondolunk (vö. Au lecteur), hadd kapjon ezúttal személyes értelmezést is a gazdag tartalmú megszólítás: „mon semblable,  – mon frère!”

 

 

Irodalom:

Benkő Loránd (főszerk.) 1967–1976. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I–III. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Benkő Loránd (főszerk.) 1993–1995. Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen I–II. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Berrár Jolán és Károly Sándor (szerk.) 1984. Régi magyar glosszárium. Szótárak, szójegyzékek és glosszák egyesített szótára. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Czuczor Gergely – Fogarasi János 1862–1874. A magyar nyelv szótára I–VI. Pest, Emich Gusztáv, ill. Budapest, Athenaeum.

Erdélyi Zsuzsanna 1999. Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok. Harmadik, bővített kiadás. Pozsony, Kalligram

Fodor István 1980. Verecke híres útján... A magyar nép őstörténete és a honfoglalás. Második kiadás. Budapest, Gondolat Kiadó.

Györffy György – Harmatta János 1997. Rovásírásunk az eurázsiai írásfejlődés tükrében. In: Kovács László és Veszprémy László szerk., Honfoglalás és nyelvészet. Budapest, Balassi Kiadó. 145–162.

Horváth János 1944. A magyar irodalmi műveltség kezdetei. Második kiadás. Magyar Szemle Társaság.

Horváth János 1957. A reformáció jegyében. Második kiadás. Budapest, Gondolat Kiadó.

Kázmér Miklós 1993. Régi magyar családnevek szótára, XIV–XVII. század. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság.

Ligeti Lajos 1986. A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban. Budapest, Akadémiai Kiadó.

B. Lőrinczy Éva (főszerk.) 1979–2002. Új magyar tájszótár I–IV. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Marosi Ernő 2006. Kép. In: Kőszeghy Péter főszerk., Magyar művelődéstörténeti lexikon V. Budapest, Balassi Kiadó.

Ortutay Gyula (főszerk.) 1977–1982. Magyar néprajzi lexikon I–V. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Pócs Éva 1986. Szem meglátott, szív megvert. Magyar ráolvasások. Budapest, Helikon Kiadó.

Pócs Éva 1988. Ráolvasás. In: Vargyas Lajos (főszerk.), Magyar néprajz V. Magyar népköltészet. Budapest, Akadémiai Kiadó, 633–691.

Pócs Éva 2002. Magyar néphit Közép- és Kelet-Európa határán. L’Harmattan.

Pusztai Ferenc (főszerk.) 2003a. Magyar értelmező kéziszótár. Második, átdolgozott kiadás. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Pusztai Ferenc 2003b. Szójelentés-történet. In: Kiss Jenő és Pusztai Ferenc szerk., Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó, 851–893.

Rédei Károly 1986–1988. Uralisches etymologisches Wörterbuch I–II. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Róna-Tas András 1996. A honfoglaló magyar nép. Budapest, Balassi Kiadó.

Szabó T. Attila 1975–2005. Erdélyi magyar szótörténeti tár I–XII. Anyagát gyűjtötte Szabó T. Attila. Szerkesztette Szabó T. Attila et alii. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, Budapest, Akadémiai Kiadó, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület.

Szamota István – Zolnai Gyula 1902–1906. Magyar oklevél-szótár. Budapest, Hornyánszky Viktor könyvkereskedése.

Szarvas Gábor – Simonyi Zsigmond 1890–1893. Magyar nyelvtörténeti szótár I–III. Budapest, Hornyánszky Viktor akadémiai könyvkereskedése.

Szinnyel József 1893–1901. Magyar tájszótár I–II. Budapest, Hornyánszky Viktor könyvkereskedése.

Varjas Béla 1969. A magyar könyvkiadás kezdetei és a krakkói magyar nyelvű nyomtatványok. In: Tanulmányok a lengyel–magyar irodalmi kapcsolatok köréből. Budapest, Akadémiai Kiadó, 79–128.

Zaicz Gábor (főszerk.) 2006. Etimológiai szótár. Magyar szavak és toldalékok eredete. Budapest, Tinta Könyvkiadó.



[1]  Itt és a továbbiakban a régi magyar szövegekből vett idézeteket mai átírásban közöljük.





Korompay_K_Ír és olvas.doc
© 2017 - Az ELTE BTK Magyar Nyelvtörténeti... Tanszék honlapja – Szerkesztő: Terbe Erika - terbe.erika@btk.elte.hu, ArtCMS v. 2.0β