Búcsú E. Abaffy Erzsébettől

2023.02.24.
Búcsú E. Abaffy Erzsébettől

Az ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézete, a Magyar Nyelvtörténeti, Szociolingvisztikai, Dialektológiai Tanszék és a Bölcsészettudományi Kar mély fájdalommal tudatja, hogy E. Abaffy Erzsébet professzor emerita, a magyar nyelvtudomány kiváló művelője és sok nemzedék emlékezetes tanára 95 éves korában csendesen elhunyt.

E. Abaffy Erzsébet egész szakmai életútja az egyetemi oktatáshoz kötődik. Pályája a Debreceni Egyetemen kezdődött, ahol magyar–latin szakos tanulmányait végezte 1951-ig. Itt lett Bárczi Géza hűséges tanítványa és egyik legközelebbi munkatársa. Fiatal oktatóként innen jött mesterével 1952-ben Budapestre, amikor az Eötvös Loránd Tudományegyetemen létrejött a Bárczi Géza vezette II. sz. Magyar Nyelvtudományi Tanszék. Tanári pályáját 1970-től az akkor megalakult Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárástani Tanszéken (mai nevén a Magyar Nyelvtörténeti, Szociolingvisztikai, Dialektológiai Tanszéken) folytatta nyugdíjba meneteléig, 1998-ig. Mivel az egyetemi oktatásban már diákkorától részt vett, s pályája végén a tanszéki munkálatokban nyugdíjasként is évekig aktív szerepet vállalt, egészében egy több mint 50 évet átfogó, egységes szellemű s ugyanakkor rendkívül sokoldalú szakmai útra emlékezhetünk.

Nyelvtörténeti munkásságának középpontjában több terület világosan kirajzolódik. Legkorábbi a 16. századi misszilisek kutatása, ami az 1960-as években még sok tekintetben feltáratlan terep volt. Ez egyszerre jelentett számára forráskiadást és az anyag több szempontú feldolgozását, később fiatal kutatók bevezetését is ennek titkaiba. Kimagasló újabb teljesítménye a magyar igejelezés és igeragozás történetének feldolgozása az ómagyar kor végéig. Ez egy nagyarányú szintézisnek, A magyar nyelv történeti nyelvtana című háromkötetes műnek a része (1991–1995). E munkálatban, melynek Benkő Loránd volt a főszerkesztője, a szerkesztés terén is hatalmas feladatot vállalt: a morfematikai fejezetek összességét ő gondozta. Harmadikként kiemelendő az a Hangtörténet, amelyet a Kiss Jenő és Pusztai Ferenc által szerkesztett Magyar nyelvtörténet (2003) című tankönyvbe írt, több tekintetben megújítva a hangrendszer és a hangváltozások leírását. Tegyük hozzá mindehhez a kódexkiadásban vállalt irányító szerepét, valamint szakmai közéleti tevékenységét, mely a kötelességtudás példája lehet.

Az a szellem, amely a fenti művekben érvényesül, természetes módon jelen volt tanári munkájában is. A rendszerszerűség keresése, az okok feltárására való törekvés igazi szenvedélye volt, s az a logika, amellyel egy-egy jelenségkört megvilágított, rendkívül érdekessé tette fejtegetéseit. Szigorú és igazságos tanár volt, következetes és igényes, s ez sok diákot vonzott óráira. Annál is inkább, mert nyilvánvaló volt: önmagával a legszigorúbb és a legkövetkezetesebb. Eközben derűs, valódi érdeklődés élt benne diákjai iránt, szívén viselte, sőt előmozdította sorsuk alakulását – életműve így nemcsak műveiben, hanem kollégái és tanítványai szívében is tovább él.