Életének 81. évében elhunyt Pusztai Ferenc
Az ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézete, a Magyar Nyelvtörténeti, Szociolingvisztikai, Dialektológiai Tanszék és a Bölcsészettudományi Kar mély megrendüléssel tudatja, hogy 2021. szeptember 23-án elhunyt Pusztai Ferenc ny. egyetemi docens, egyetemünk tisztelt és szeretett tanára, aki tudásával, emberségével, egész habitusával életre szóló élményt jelentett kollégái és tanítványai számára.
Pusztai Ferenc útja a Veszprém megyei Monostorapátiból vezetett az ELTE magyar–történelem szakára. Tagja lett az Eötvös Collegiumnak, amely valóságos szellemi otthonává vált. A szenvedélyes tudásvágy, az egyetemesség igénye, a múlt értékeinek megbecsülése, a bajtársiasság olyan vonásai személyiségének, amelyek ebben a környezetben nagyszerűen kibontakozhattak.
Tudományos munkásságának központi területeként a magyar szókészlet kutatása domborodik ki. Részt vett több nagy közös munkálatban: tagja volt annak a munkaközösségnek, amely elkészítette A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárát (1967–1976), főszerkesztője volt a Magyar értelmező kéziszótár 2003-as új kiadásának, s élete utolsó éveiben, súlyos betegen is, hűséges munkatársa volt A magyar nyelv nagyszótára elkészítésén munkálkodó szakmai közösségnek. Munkaerkölcse, felelősségtudata egyedülálló volt. A szintézisalkotás terén külön kiemelendő a Kiss Jenővel szerkesztett két kötet: a Magyar nyelvtörténet (2003) és A magyar nyelvtörténet kézikönyve (2018), melyek mind a kutatásban, mind a felsőoktatásban meghatározó szerepet játszanak.
Pusztai Ferenc 42 éven át, 1963-tól 2005-ig volt a korábbi nevén Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárástani Tanszék – mai megnevezése szerint Magyar Nyelvtörténeti, Szociolingvisztikai, Dialektológiai Tanszék – tanára. Személyiségének vonzásáról tanítványai tanúskodnak, amint ezt a 65. születésnapjára megjelent 101 írás Pusztai Ferenc tiszteletére című köszöntő kötet is beszédesen jelzi. A szaktárgya iránti mélységes vonzalom, a diákok iránti intenzív figyelem és a közös gondolkodás öröme élménnyé avatta óráit. Különösen megragadó az az érzékletes, magvas, mindig gondolatébresztő fogalmazásmód, amellyel a nyelvi kérdésekhez közelített. Szenvedélye volt az olvasás, otthon volt az irodalomban, nyitott volt a társtudományok iránt. Érzékeny figyelemmel kísérte a közösségi és egyéni sorsokat: szavaival irányt adott, csöndes tetteivel hathatós segítséget.
Miközben veszteségünk fájdalmát átéljük, élete Arany János szavait idézi fel bennünk: „Ember lenni mindég, minden körülményben”.
Emlékét megőrizzük, örökségét továbbadjuk.